Sauli Niinistö finn elnök és Sanna Marin kormányfő 2022. május 15-én, Magdalena Andersson svéd miniszterelnök pedig egy nappal később jelentette be, hogy országa csatlakozni kíván az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez (NATO). Jóllehet a finn és svéd NATO-tagság az orosz-ukrán háború által kiváltott forradalmi lépésnek tűnik a két katonai tömbökön kívüli ország biztonságpolitikájában, döntéseiket nem tekinthetjük előzmény nélkülinek. Finnországban 1995-ben zajlott le az első NATO-vita, majd 2006-ban és a 2008-as grúz-orosz háborút követően ismét napirendre került a kérdés. A két ország az észak-atlanti szövetséggel való 1990-es évekbeli kapcsolatfelvételt (Euro-atlanti Együttműködési Tanács, Partnerség a Békéért) követően, a 2014-es ukrajnai események hatására szélesítette ki és mélyítette el a NATO-val való együttműködését. Ennek eredményeként Finnország és Svédország erős NATO-partnerré vált, s lényegében olyan közel állnak a szövetséghez, amennyire csak egy ország anélkül kerülhet, hogy hivatalosan is tagja lenne. Közös hadgyakorlatokat tartanak, megosztják egymással hírszerzési információikat; Svédország és Finnország egyaránt támogatta a szövetség balkáni és afganisztáni misszióit, s partnerként résztvesznek a NATO Reagáló Erők (NRF) tevékenységében is. Mivel a két ország biztonság- és védelempolitikájáról bő szakirodalom áll rendelkezésre, elemzésünk csupán a tagságért való aspirációhoz vezető fordulat folyamatát mutatja be, valamint azt, hogy a két ország milyen katonai képességeket hozhat a szövetségbe.
