Az amerikai globális katonai jelenlét hangsúlyeltolódását formálisan és a stratégiai narratíva szintjén a szakértők a 2012-es Védelmi stratégiai iránymutatáshoz (Defense Strategic Guidance) és az „Ázsia felé fordulás” gyakorlati elemeihez (pivot/rebalancing) kötik. Ezt követően az ázsiai–csendes-óceáni térség az amerikai stratégiai dokumentumokban is egyre nagyobb jelentőséggel jelent meg, ami 2020-ra koncepcionálisan „kiszélesedett” indiai- és csendes-óceáni térséggé (Indo-Pacific). Ezzel a ma már egyértelműen globális kihívónak és „revizionista” – a liberális nemzetközi rend átformálását célzó – hatalomnak tekintett Kína ellensúlyozása, stratégiai bekerítése lett a cél a térség legerősebb államaira (Japánra, Indiára és Ausztráliára) és számos kisebb helyi szövetségesre (Dél-Koreára, Tajvanra, a Fülöp-szigetekre, Vietnamra – alapozva az amerikai katonai stratégia elemeit. Az érem másik oldala az európai jelenlét fokozatos csökkentését foglalta magában – még úgy is, hogy 2014 óta Oroszország stratégiai feltartóztatása az előretolt jelenlét megerősítésével és az elrettentés eszközével a NATO keretein belül nagyobb hangsúlyt kapott. E két markáns változás a nagyhatalmi versengés 21. századi újjáéledését jelenti, amelyre az Egyesült Államoknak reagálni szükséges. Ugyancsak lényeges, és a globális átcsoportosítást lehetővé tevő – változás volt a két nagy fegyveres konfliktus, az afganisztáni és iraki „stabilizációs műveletek” lényegi lezárása (úgy, ahogy). Elemzésünk a stratégiai diskurzus főbb vonalaira és az amerikai Védelmi Minisztérium adataira alapozva ezt a globális hangsúlyeltolódást mutatja be és értelmezi.
