Batthyány Lajostól Tisza Istvánon keresztül Antall Józsefig sorolható a mártír
magyar miniszterelnökök névsora. Ott van közöttük Nagy Imre is, az 1956-os
forradalom és szabadságharc kormányfője. Idegen hatalom golyója, politikai
gyilkosok fegyvere, hazaárulók kötele, a nemzetért folytatott munka okán
figyelmen kívül hagyott betegség végzett velük. Emléküket ápolni, ma is
időszerű örökségüket folytatni kell. Ez az örökség nem több: „A HAZA
MINDEN ELŐTT”.
Nagy Imre szegényparaszti családból származott, és az első világháború
közepén, 1916-ban esett orosz fogságba. Ott hatottak rá végérvényesen a
szegények, a kisemmizettek megváltását ígérő kommunista eszmék. A
társadalmi igazságosság, a paraszti egyenlőség és a szegénység felszámolásának
lehetősége mélyen megérintette. 1918-tól kezdve számos szociáldemokrata és
kommunista mozgalom, valamint párt tagja volt, kereste az utat a társadalmi
igazságosság megteremtéséhez. Elsősorban a magyar parasztság sorsával
foglalkozott. 1921-ben tért vissza Magyarországra, Kaposváron tisztviselőként
dolgozott egy biztosító társaságnál 1927-ig. Közben három évet töltött
börtönben politikai okok miatt. Ezt követően Bécsbe emigrált, majd 1930-ban a
Szovjetunióban kötött ki.
Állandó harcban állt a szovjet és a magyar kommunista vezetők embertelen
politikai gyakorlatával, amiért vezető testületekből való eltávolításától a pártból
kizárásig büntették mintegy negyedszázadon keresztül. Hullámvasút volt
életének ez a szakasza, mert felkészültsége, tudása és elkötelezettsége révén
mindig visszakerült vezető pozíciókba. 1936-ban Nagy Imrét Kun Béla
feljelentése alapján kizárták a pártból, mert nem kívánta felvenni a szovjet
állampolgárságot. Munkahelyéről elbocsátották, ezt követően alkalmi
munkákból élt. 1939-ben megrovással visszavették a Kommunisták
Magyarországi Pártjába. 1944. december 22-én a debreceni Ideiglenes
Nemzetgyűlés földművelésügyi miniszterré nevezte ki. 1945. március 17-én a
kormány elé terjesztette a földosztásról szóló miniszteri rendelettervezetet, hogy
„valóra váltsa a magyar földműves nép évszázados álmát, és birtokába adja ősi
jussát, a földet.” Ekkor még a Minisztertanács egyhangúlag elfogadta az
előterjesztését. 1945. november 17-én a Tildy-kormány belügyminisztere lett.
1946. március 18-án lemondott erről a posztjáról, miután a Magyar Kommunista
Párt vezetése többször is bírálta. 1947. december 10-én írásos ellenvéleményt
fogalmazott meg Gerő Ernő gazdaságpolitikai irányelveivel kapcsolatban,
melyek a szovjet mintájú átalakítást szorgalmazták. A pártvezetés ezt az
ellenvéleményt elutasította. 1949-ben hosszú vitába bonyolódott Rákosival,
melynek során a mezőgazdaság szövetkezetesítésének hosszabb időre történő,
erőszaktól és diszkriminációtól mentes útja mellett állt ki. Ezt követően
„opportunista, szövetkezetesítés elleni nézetei miatt” a Politikai Bizottságból
kizárták. Sztálin halála után Rákosi – Moszkvát is irritáló – túlkapásai miatt,
szovjet „sugallatra” 1953. július 4-én Nagy Imrét miniszterelnökké nevezték ki.
Július 26-án, három héttel később, Nagy Imre feloszlatta az internálótáborokat,
és megszüntette a kitelepítéséket, korlátozta az ÁVH tevékenységét, könnyített a
parasztság terhein, lehetővé tette a termelőszövetkezetekből való kilépést.
Szabadon engedte a Rákosi által bebörtönzött kommunistákat, közöttük Kádár
Jánost (!). Megszüntette az egyházak üldözését, leült tárgyalni a legmagasabb
egyházi vezetőkkel. (Megjegyzendő, hogy még orosz fogsága idején is
templomba járó ember volt.) 1955-ben „antimarxista, antileninista, pártellenes
nézetei” miatt megfosztották minden tisztségétől, végül a pártból is kizárták.
1956. október 23-án budai villájában ült házi őrizetben, a hatalom
számkivetettjeként. Igaz ugyan, 1956 tavaszán elkezdte reformista nézeteit
tanulmányokban kifejteni, és az egyre kiterjedtebb pártellenzék tekintélyes
szellemi vezetőjévé vált, azonban semmiféle akció részese nem volt, szerepet
nem vállalt. 60. születésnapján, június 7-én, közel száz közéleti személyiség, író,
újságíró, művész és tudós kereste őt fel otthonában, hogy köszöntse, és egyben
aktivizálásra ösztönözze. Kialakult körülötte az úgynevezett „Nagy Imre-kör”.
1956. október 13-án visszavették a pártba. 1956. október 22-én este tért haza
egy badacsonyi szüretről. A műegyetemisták felkérték, hogy legyen jelen a
nagygyűlésükön, de ezt visszautasította. Nem értett egyet a tüntetésekkel, párton
belüli alapvető reformokban gondolkodott. 23-án délelőtt Losonczy Géza
lakásán találkozott pártbeli legjobb barátaival, hogy a vezetésben szükségesnek
ítélt legfontosabb változásokról tárgyaljanak. Délután egyre másra keresték fel
hívei, hogy szóljon a tüntetőkhöz, de erre csak este 9 óra tájban lett hajlandó,
amikor a Kossuth téren több tízezer ember követelte őt. A Parlament erkélyéről
arról beszélt, a tüntetők követelései jogosak, a párt vezetésével meg kell találni a
politikai kibontakozást. Ezután átment az MDP (Magyar Dolgozók Pártja)
Akadémia utcai központjába, ott értesült a fegyveres felkelés kirobbanásáról és a
szovjet csapatok fővárosba hívásáról. Mivel nem volt tagja a vezetésnek, a
döntést nem kérhette számon, nem tudott változtatni rajta. Nem csak a saját
kárunkat látta benne, hanem az intervenciót a Szovjetunió baklövésnek tartotta.
A Gerő klikk tisztában volt azzal, hogy a Néphadseregre és a rendőrségre aligha
számíthat, legfeljebb sz ÁVH-s alakulatokra. Az éjszaka során kihirdetett
statáriumról is nélküle döntöttek, de kényszerűen ezt is tudomásul vette.
24-én hajnalban az MDP vezetősége megválasztotta kormányfőnek, amit a
Moszkvából délután Budapestre érkező Mikoján és Szuszlov is jóváhagyott.
Ezzel a kommunista gyakorlatnak és az érvényes magyar törvényeknek
megfelelően ismét az ország legitim miniszterelnöke lett. Délben rádióbeszédet
mondott, melyben ígéretet tett, hogy a fegyvert letevők a statárium alól
mentesülnek. Ekkor még úgy gondolta, hogy párhuzamosan zajlik egy
kommunista antisztálinista forradalom és egy ellenforradalom.
Ellenforradalminak minősítette a rendszer elleni követeléseket, vagyis a
többpártrendszer szorgalmazását. Az ezt követő napokban Nagy Imre
lényegében el volt vágva a külvilágtól, mégis fokozatosan elfogadta a felkelők
követeléseit, miután sorra fogadta a különböző forradalmi küldöttségeket.
Rájött, hogy itt a magyar nép teljes egészének akaratáról van szó, a kisemmizett,
megnyomorított nép követel jobb életet spontán felkelés formájában, szó sincs
valamiféle „reakciós restaurációról”. Leváltották Gerőt, a sztálinista magot
eltávolították az MDP-ből, négypárti kormány alakult, megkezdték a
tárgyalásokat a szovjet csapatok kivonásáról. Még időben megakadályozta, hogy
a legnagyobb budapesti fegyveres felkelőgóc, a Corvin köz ellen koncentrált
szovjet-magyar (ÁVH-s) fegyveres támadást indítsanak.
28-án este Nagy Imre rádióbeszédben bejelentette, hogy a kormány a történteket
nemzeti demokratikus mozgalomként értékeli, elfogadja a felkelők
követeléseinek nagy részét, és kivonják a szovjet csapatokat Budapestről.
Egyértelműen állást foglalt a forradalom és a többpártrendszer bevezetése
mellett, és a spontán alakult forradalmi bizottságok támogatását kérte.
Bejelentette az ÁVH feloszlatását, a beszolgáltatás eltörlését. Jóváhagyta a
Forradalmi Karhatalmi Bizottság megalakulását, amely a honvédség, valamint a
rendőrség és a nemzetőrségbe szervezett felkelők részvételével tartotta fenn a
rendet. Október 30-i rádióbeszéde ezekkel a szavakkal kezdődött:
„Magyarország dolgozó népe, munkások, parasztok, értelmiségiek! A
hazánkban mind szélesebben kibontakozó forradalom, a demokratikus erők
hatalmas megmozdulása válaszút elé állította hazánkat. A nemzeti kormány az
MDP elnökségével egyetértésben a nemzet életében sorsdöntő elhatározásra
jutott, amelyet a következőkben kívánok Magyarország dolgozó népével tudatni.
Az ország életének további demokratizálása érdekében az egypártrendszer
megszüntetésével a kormányzást az 1945-ben újjászületett koalíciós pártok
demokratikus együttműködésének alapjaira helyezzük.”
November elsején kormánya bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépést, és
semlegesnek nyilvánította az országot, melyhez kérte az ENSZ és a négy
nagyhatalom elismerését. Késő este az új kommunista párt, a Magyar Szocialista
Munkáspárt (MSZMP) vezetője, Kádár János, aki eddig az időpontig mindent
jóváhagyott, elfogadott, a szovjet nagykövetségre ment, másnap pedig
Moszkvába vitték „bolsevik” elvtársai. Mindez a kormány tudta nélkül történt.
Látszólag jó ütemben haladtak a tárgyalások a szovjet csapatok hazánkból
történő kivonásáról, a további demokratikus átalakulásról. Az egész ország egy
szebb jövő lázában égett. November 3-án, vasárnap mindenki készült felvenni
másnap a munkát, mindenhol döntöttek a sztrájkok beszüntetéséről, a tanulók
készültek az iskolába.
Közben Nagy Imréék kapták a jelentéseket a Budapest felé özönlő szovjet
csapatokról. November 4-én hajnalban drámai hangú rádióbeszédben jelentette
be a második szovjet beavatkozást. „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar
Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok
támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy
megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban
állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ
közvéleményével.” A Parlament épületét elözönlő szovjet katonák elől azonban
kénytelen volt legközelebbi híveivel a jugoszláv nagykövetségen menedéket
kérni. Innen aljas cselszövéssel elrabolták a megszálló szovjet erők, magyar
cinkostársaikkal együttműködve, és romániai Snagovba deportálták őket.
Kádárék megpróbálták rávenni a forradalom miniszterelnökét, mondjon le,
ismerje el a Kádár-kormányt, gyakoroljon önkritikát (szokásos kommunista
praktika) és kérjen bocsánatot a magyar néptől! Ez esetben nem csupán
szabadságát adták volna vissza, hanem komoly társadalmi funkciót is kilátásba
helyeztek számára. Kádár tisztában volt azzal, hogy csak ez esetben tekinti őt
ország-világ törvényes kormányfőnek. Nagy Imre kategorikusan visszautasított
mindent. 1957. március 27-29-én Moszkvában Kádár János megállapodott az
SZKP vezetőivel abban, hogy Nagy Imrét bíróság elé állítják. A szovjet vezetés
nem írta elő Nagy Imre halálos ítéletét, erre csak azért került sor, hogy a
hazaáruló nyugodtan alhasson. 1958. június 15-én Nagy Imre az utolsó szó
jogán a következőket mondotta: „Igen tisztelt népbíróság! Igen tisztelt elnök úr!
Az ügyész úr vádbeszédében reám a legsúlyosabb, tehát halálbüntetés kiszabását
javasolta. Többek között azzal indokolta, hogy a nemzet nem tud elfogadni
olyan ítéletet, amely könyörületes lenne. Sorsomat a nemzet kezébe teszem.
Védelmemre semmit felhozni nem kívánok, kegyelmet nem kérek.” Másnap
hajnalban végrehajtották a kötél általi halálbüntetést. Családjának írt
búcsúleveleit nem kézbesítették, csak rehabilitálása után kerültek elő 1989-ben.
Nagy Imre hatalmas utat járt végig, amíg internacionalista kommunistából
magyar nemzeti hőssé vált. De ez az út nem damaszkuszi volt. Ez egy hosszú
tévút volt. Jót akart, de rosszul. Rosszul, vagyis tévesen, de nem gonoszul, nem
kegyetlenül. Emberarcú kommunista volt, emberarcú szocializmust akart. Élete
végén döbbent rá, hogy tévúton járt. De akkor élete árán is kiállt a megtalált
igazság mellett. Önként vállalt halálával tette hitelessé az egész világ előtt a
magyar nép forradalmának és szabadságharcának igazát. Ezzel vált
történelmileg visszavonhatatlan bűnné Kádárék haza- és nemzetárulása. Október
23-án a korabeli egyetemi ifjúság, a Petőfi Kör, a spontán utcára vonuló
tömegek, a pesti srácok, a felkelők mellé álló katonák és rendőrök mellett a
mártír Nagy Imrére emlékezünk.
Budapest, 2025. október 16.
Csóti György
Rövidített változata megjelent a Magyar Nemzet 2025. október 22-i számában
